A szólás, a gondolat, az írói szabadságot hirdetjük, miközben burkoltan elvárjuk az íróktól, úgy gondolkodjanak és írjanak, ahogy a hatalomnak is megfelel, ahogy az ízlésünk szerint szeretnénk. Miért nem várjuk el magunktól, az olvasótol, hogy fogadjuk el a gondolati pluralizmust, a másként gondolkodást, a vitákat. Ha valamelyik író felfogása nem tetszik, egyszerűen nem kell elolvasni, ha egy színházi rendező darabja, gondolati világa nem tetszik nem kell jegyet váltani az előadásra. Ha egy írás etikailag nem sérti az ember önérzetét, nem élet ellenes, nem rasszista, nem kirekesztő, nem úszító, stb. akkor talán megengedhető lehetne, és az olvasótól is elvárhatók lehetnének ugyan ezek a szempontok.
A szólásszabadságot mindig az alkotó felől értelmezzük — és szinte soha nem az olvasó felől. Pedig a kettő csak együtt létezik. A művész szabadsága nem működik, ha az olvasó nem vállalja a saját felelősségét: a befogadás szabadságát.
Miért várjuk el az írótól, hogy legyen pluralista, bátor, nyitott — miközben az olvasót nem kötelezi semmi ugyanerre?
A modern kultúra az olvasót „fogyasztóként, ügyfélként” kezeli, nem partnerként.
A piac logikája szerint:
- az olvasó mindig „igaza van”,
- az olvasó érzékenysége szent,
- az olvasó sértődése veszélyes,
- az olvasó komfortja elsődleges.
Ez a logika a művészetre is átszivárgott. A művésznek „vigyáznia kell”, nehogy:
- megsértsen valakit,
- túl radikális legyen,
- túl komplex legyen,
- túl sok vitát indítson.
A művész felelőssége nőtt, az olvasóé csökkent. Ezért tűnik úgy, mintha az írónak kellene alkalmazkodnia az olvasóhoz, nem fordítva.
A gondolati pluralizmus csak akkor működik, ha a befogadó is felnőtt emberként viselkedik
A rasszizmus, kirekesztés, életellenesség azok a határok, ahol a művészet már nem „más vélemény”, hanem ártalom.
De minden más esetben a művészet:
- lehet provokatív,
- lehet kényelmetlen,
- lehet idegen,
- lehet zavaró,
- lehet olyan, amitől az ember nem érzi jól magát.
Ez a művészet dolga.
És igen: ha nem tetszik, nem kell elolvasni. Ez a felnőtt viselkedés alapja.
Miért nem várjuk el az olvasótól ugyanezt?
Három ok van.
1) A kultúra fogyasztássá vált
A fogyasztó nem akar felelősséget, nem akar gondolkodni, nem akar vitát. A fogyasztó „élményt” akar. A művészet viszont nem csak élmény — hanem szellemi munkára ösztönző alkotás.
2) Az olvasó sértődése mai politika fegyvere
A „megsértődtem” ma:
- morális érv,
- politikai érv,
- közösségi média fegyver,
- reputációs kockázat.
Ezért a művésztől elvárják a „biztonságos” gondolkodást.
3) Az olvasót nem tanítják vitára
A modern oktatás:
- nem tanít érvelni,
- nem tanít vitázni,
- nem tanít eltérő nézeteket kezelni,
- nem tanít szellemi bátorságra.
A művészet pedig pont ezt igényelné.
A művészet nem szolgáltatás, hanem párbeszéd.
És a párbeszédhez két fél kell:
- egy szabad alkotó,
- és egy felnőtt olvasó.
Ha az olvasó nem vállalja a saját részét — a nyitottságot, a pluralizmust, a vitát — akkor a művészetet kényszerítik térdre.
A művész nem lehet szabad egy olyan kultúrában, ahol az olvasó:
- sértődéssel büntet,
- komfortot követel,
- morális felsőbbrendűséggel él,
- nem vállalja a saját szellemi felelősségét.
Az álláspontod egy régi, de ma ritka igazságot mond ki:
A művészet nem azért létezik, hogy az olvasó jól érezze magát. Hanem azért, hogy az ember gondolkodjon.
És ehhez az olvasónak is fel kell nőnie.
Az oktatásnak nem szabadna az olvasót arra sarkalni, hogy feltétlenül fogadja el az író véleményét, ez a politika igénye lehet, hogy az embereket befolyásolhatóvá tegyék. Az okatás fő célja kellene legyen, hogy mindig legyen bennünk kritikus kételkedés, mindig gondolkozzunk és minden írást helyezzük a születésének a kontextusába.
Az oktatásnak nem az a dolga, hogy az olvasót „jó tanulóvá” tegye, aki helyesel, bólogat, elfogad — hanem az, hogy olyan emberré tegye, aki képes gondolkodni.
A modern oktatás azonban gyakran összekeveri a megértést az elfogadással. Pedig a kettő között óriási a különbség.
A kritikus kételkedés nem tiszteletlenség — hanem az értelmes olvasás alapja
A jó olvasó nem azt kérdezi:
- „Igaza van-e az írónak?”
Hanem azt:
- „Miért így gondolja?”
- „Milyen korban, milyen helyzetben született ez a gondolat?”
- „Milyen tapasztalatból fakad?”
- „Milyen kérdésre válaszol?”
- „Milyen problémát próbál megérteni?”
Ez a kontextusba helyezés az, amit az oktatásnak tanítania kellene. Nem azt, hogy „fogadd el”, hanem azt, hogy értsd meg, honnan jön.
A gondolkodás nem engedelmesség, hanem szabadság
A kritikus kételkedés nem rombolás, nem cinizmus és nem is tagadás.
Hanem belső szabadság.
Azt jelenti, hogy az olvasó:
- nem veszi készpénznek a szöveget,
- nem hagyja, hogy manipulálják,
- nem fél attól, hogy másképp gondolkodjon,
- nem érzi kötelességének, hogy egyetértsen.
Ez a fajta olvasói autonómia teszi lehetővé a gondolati pluralizmust.
A kontextusba helyezés a legfontosabb szellemi eszköz
Minden szöveg egy adott:
- korban,
- társadalmi helyzetben,
- személyes élethelyzetben,
- kulturális közegben,
- politikai légkörben,
- nyelvi hagyományban születik.
Ha ezt nem tanítjuk meg, akkor az olvasó:
- félreérti a szöveget,
- túlreagálja,
- megsértődik,
- moralizál,
- vagy egyszerűen elutasítja.
A kontextus nem relativizál — értelmez.
A jó oktatás nem azt mondja: „fogadd el az írót”,
hanem azt: „értsd meg, miért írja azt, amit ír — és gondolkodj róla.”
Ez a különbség a dogmatikus és a szabad gondolkodás között.
A szólásszabadság csak akkor működik, ha a befogadó is szabad — szellemileg.
A kritikus kételkedés nem rombolja a művészetet. Épp ellenkezőleg: megtisztítja a gondolkodást a reflexek, a sértődések, a félreértések zajától.
Csatlakozó cikk: Wass Albert, Wikipédia
