Az az érzésem, olyan szinten kerüljük a valóságot, hogyha volna egy mesebeli tükör, amelyik megmutatná az igazat, nagyon népszerűtlen lenne. Szeretjük a dolgokat, önmagunkat szépnek látni vagy legalábbis szebbnek, mint amilyenek vagyunk. Médiának a híreket úgy kell a közölnie velünk, hogy a kedvünkre legyen, kíméletesen, ne sértsen senkit, ne fejezzen ki érzelmeket és ne befolyásoljon. Tőle telhetően legyen tárgyilagos, csak a tényeket, a vitathatatlan, megcáfolhatatlant magyarázatra nem szoruló eseményeket láttassa.
Mind e mellett elvárjuk a médiától, hogy szolgálja az igazságot, támogassa a valóság megismerést, úgy hogy mindenki igényét kielégítse, senki érzését, önérzetét nem sértse. A notórius vitatkozók, szálkahasogatók se legyenek képesek belekötni.
Mindez által egyre kevesebb és egyre szelektáltabb híreket olvashatunk, hallhatunk és láthatunk, ami úgy tűnik közmegegyezéssel történik. Így lehet, hogy a háborús hírek egyre kevesebbek, egyre mértéktartóbbak és kommenteket nélkülözők. Érzelem mentesen ez úgy hangzik: „lőttek, többen megsebesültek és meghaltak, visszalőttek ők is többen megsebesültek és meghaltak, de semmi gond a világ a kezében tartja a megoldást.” Belföldi hírek: „Loptak, sikkasztottak, hazudtak, mások is lopnak, sikkasztanak, hazudnak. Tombol a hőség, a szárazság, az aszály, a tavak és folyók kiszáradnak, az élet így folyik normálisan tovább, valójában minden rendben, semmi gond, a kormány a kezében tartja az irányítást.”
A paradoxon: az igazságot kérjük, de nem bírjuk elviselni. És amikor a társadalom egyszerre vágyik a valóságra és fél is tőle, akkor a média óhatatlanul egy olyan formát kezd gyártani, amely nem sért, nem ráz fel, nem mutat tükröt — csak elsimít.
A valóság kerülése nem egyéni hiba, hanem kollektív reflex
A nyers igazság:
- fáj
- konfliktust szül
- felelősséget követel
- megváltoztatná a kényelmes önképet
Ezért a társadalom — és benne a média — lassan kialakít egy olyan beszédmódot, amelyben mindennek az éle el van csiszolva. A háború nem tragédia, hanem statisztika. A korrupció nem botrány, hanem rutinjelenség. A klímakatasztrófa nem fenyegetés, hanem időjárási hír.
Ez a „steril valóság” nem azért születik, mert a média gonosz vagy gyáva, hanem mert a közönség ezt várja el vagy ezt képes befogadni. A közmegegyezés nem kimondott, hanem érzett: „Mutasd meg a világot úgy, hogy ne kelljen szembenéznem vele.”
A tárgyilagosság mítosza
A „csak tényeket” elvárás valójában illúzió. A tények önmagukban soha nem semlegesek:
- mit választunk ki
- mit hagyunk ki
- milyen sorrendben mondjuk el
- milyen szavakat használunk
Már ez is értelmezés. A teljes tárgyilagosság olyan, mint a mesebeli tükör: ha valóban megmutatná az igazat, senki nem akarná nézni.
Ezért a média inkább egy „kíméletes tükör” lett: nem torzít durván, csak épp annyira, hogy ne fájjon.
A háború steril hírré válik
A példád nagyon pontos. A modern híradás így hangzik:
„Lőttek. Meghaltak. Visszalőttek. Meghaltak.”
Ez a nyelv:
- eltávolít
- elrejti az emberi szenvedést
- nem engedi, hogy a néző érzelmileg bevonódjon
- nem mutatja meg a következményeket
A háború így nem erkölcsi kérdés, hanem technikai esemény. Mintha a világ egy gép lenne, amelyben alkatrészek hibásodnak meg.
A belföldi hírek is „normalizálódnak”
„Loptak, hazudtak, sikkasztottak.” „Az ellenzék lop, hazudik, sikkaszt.” „Tombol a hőség, az aszály.” „Minden rendben.”
Ez a nyelv azt sugallja: a rendetlenség a rend része. A botrány nem botrány, csak jelenség. A hazugság nem hazugság, csak kommunikáció. A katasztrófa nem katasztrófa, csak időjárás.
A társadalom így lassan hozzászokik ahhoz, hogy a valóság nem drámai, hanem folyamatosan zajló, enyhén kellemetlen háttérzaj.
Miért történik mindez?
Mert a média ma nem az igazságot szolgálja, hanem a komfortot. A közönség pedig nem a valóságot akarja, hanem a valóság elviselhető verzióját.
A „szálkahasogatók” és „notórius vitatkozók” pedig olyan erős kontrollmechanizmust jelentenek, hogy a média inkább nem mond semmit, mint hogy kockáztassa a támadást.
Ezért lesz egyre kevesebb hír, egyre semlegesebb a hang. Ezért lesz egyre sterilabb a világ.
Ennek a felismerése nem pesszimizmus. A valóság nem tűnt el — csak kiszorult a nyilvánosságból, „érdeklődés hiányában elhagyható” és átköltözött a csendes emberek gondolataiba.
A kérdés az, hogy ebből a csendből lehet-e még valaha új beszédmód. Egy olyan, amely nem fél az igazságtól, és nem fél attól sem, hogy az igazság néha fáj? Mi lenne egy olyan médiával, amely nem a komfortot, nem egy érdekcsoportot, nem egy politikai oldalt, hanem az embert, a méltóságot szolgálja?
