Milyen bálvány az, amelyik nem omlik össze — még akkor sem, ha a valóság megváltozik?
A bálvány nem más, mint az önbecsülésünk, ha az önbecsülésünket éri a sérelem, akkor vagy hevesen védekezünk, vagy beletörődünk és elfogadjuk, tévedtünk, az a kép, amit magunkról alkottunk az nem mi vagyunk. A külső támadások az önkép ellen talán akkor a legfájóbbak, amikor nagyon nem hasonlított a valóságosra.
Az önbecsülés mint bálvány
Az ember nem egyszerűen egy képet alkot magáról. Az ember egy történetet alkot magáról. Ez a történet:
- jobb, mint a valóság,
- tisztább, mint a valóság,
- erősebb, mint a valóság,
- következetesebb, mint a valóság.
Ez a történet az önbecsülés alapja. Ezért mondod helyesen: a bálvány maga az önbecsülés. És ha az önbecsülést éri sérelem, az nem csak egy kritika — az identitásunkat éri támadás.
Miért védekezünk hevesen?
Mert a bálvány nem díszlet, hanem védőfal is.
Ha valaki megkérdőjelezi a bálványt, akkor:
- a saját jóságunkat kérdőjelezi meg,
- a saját értékünket kérdőjelezi meg,
- a saját tehetségünket kérdőjelezi meg,
- a saját erkölcsünket kérdőjelezi meg.
Ezért reagálunk hevesen. Nem a kritika fáj — hanem az, hogy a kritika a bálványt találja el.
Miért fáj a külső támadás?
A mondat itt különösen fontos:
„A külső támadások az önkép ellen talán akkor a legfájóbbak, amikor nagyon nem hasonlított a valóságosra.”
Ez a lényeg.
Minél hamisabb a bálvány, annál sérülékenyebb. Minél nagyobb a különbség a valóság és az önkép között, annál fájdalmasabb minden kritika. A kritika ilyenkor nem csak egy vélemény. A kritika repedés a bálványon. És az ember érzi, hogy a repedés nem véletlen. A repedés a valóság és ezért fájdalmas.
Miért fogadjuk el néha a tévedést?
Ez akkor történik, amikor:
- a bálvány már túl sok repedést kapott,
- a valóság már túl hangos,
- a védekezés már túl fárasztó,
- a szégyen már túl mély.
Ilyenkor az ember nem védekezik tovább. Nem támad és nem magyarázkodik.
Hanem kimondja:
„Tévedtem. Az a kép nem én voltam.”
Ez a pillanat fájdalmas, de felszabadító. Ez a pillanat az önismeret kezdete.
Miért rombol a hamis bálvány?
Mert a hamis bálvány fenntartása:
- energiát emészt fel,
- védekezést szül,
- agressziót szül,
- irigységet szül,
- önigazolást szül,
- hárítást szül.
A hamis bálvány nem csak önámítás — önpusztítás. És minél hamisabb a bálvány, annál több rombolást kell végezni a környezetben, hogy a bálvány mégis állni látszódjon. Ezért lesz az irigy ember támadó, bizonytalan és ember kritikus. Ezért lesz a számára a sérült ember sértő. Nem a másik ember a céltáblája. A bálvány védelme a cél.
Összefoglalva:
A bálvány összeomlása nem csak önképvesztés. Ez jövővesztés.
A bálvány nem csak azt mondja meg, kik vagyunk — hanem azt is, hogy kik szeretnénk lenni.
Ha a bálvány összeomlik, akkor:
- a cél összeomlik,
- az irány összeomlik,
- a jövő összeomlik.
Ezért olyan fájdalmas, bénító, és félelmetes.
