A kérdés mindig az: van-e bátorságunk belenézni abba, amit találni fogunk? Az önismeret hiánya inkább félelem — vagy inkább lustaság?
A helyes önismeret őszinteség nélkül lehetetlen, márpedig az ember sem másokkal sem magukkal nem őszinték. A többség elfogult magával, minden ármányra képes, hogy boldoguljon és nem tudja elviselni, ha valaki a saját erejéből, tehetségéből többre viszi mint ő. A másik szerencséjét sem fogadja el magyarázatnak az ő szerencsétlenségével szemben.
Az emberi lélek egyik legmélyebb és legkellemetlenebb igazsága. Önismeret nincs őszinteség nélkül, márpedig az emberek többsége sem másokkal, sem önmagával nem őszinte. Ez a hiány nem egyszerű jellemhiba — hanem egy alapvető pszichológiai védekezés.
Az őszinteség félelmetes
Az őszinteség nem azt jelenti, hogy kimondjuk, amit gondolunk, hanem azt jelenti, hogy kimondjuk azt is, amit nem szeretnénk gondolni.
Ezért nehéz. Az ember fél attól, hogy ha őszinte lenne:
- kiderülne, hogy nem olyan jó, mint hiszi,
- nem olyan tehetséges, mint szeretné,
- nem olyan erkölcsös, mint mutatja,
- nem olyan különleges, mint szeretné hinni.
Az őszinteség nem a világgal szemben nehéz — önmagunkkal szemben nehéz.
Az önelfogultság mint túlélési mechanizmus
A legtöbb ember nem azért elfogult magával, mert gonosz vagy rosszindulatú. Hanem azért, mert az önelfogultság:
- védi az önértékelést,
- csökkenti a szorongást,
- tompítja a kudarcélményt,
- elkerüli a szégyent.
Az emberi psziché egyik alapfunkciója az önigazolás. A legtöbb ember nem igazságot keres — hanem önmagát védi. Ezért lesz az önismeret intelligenciafüggő: csak az képes őszintén belenézni önmagába, aki elbírja a látványt.
Az irigység és az őszinteség kapcsolata
valójában nem a másik sikerről szól, hanem arról szól, hogy nem tudjuk elviselni a saját kudarcunkat. A másik sikere nem önmagában fáj — hanem azért, mert tükröt tart:
- „ő képes volt rá, én nem”
- „ő elérte, én nem”
- „ő megkapta, én nem”
Ez a tükör az őszinteség hiánya miatt elviselhetetlen.
Aki őszinte magával, az így gondolkodik:
„Másnak sikerült. Nekem nem. Miért? Mit tehetnék másképp?”
Aki nem őszinte magával, az így:
„Biztos csalás. Biztos szerencse. Biztos lopás. Biztos igazságtalanság.”
Az irigység nem a másik ellen irányul — hanem a saját elfojtott önkritika ellen.
A szerencse mint tabu
Az ember nem fogadja el a másik szerencséjét magyarázatnak a saját szerencsétlenségével szemben.
Mert a szerencse azt jelenti, hogy:
- nem vagyunk teljesen urai az életünknek,
- nem minden rajtunk múlik,
- nem minden igazságos,
- nem minden kontrollálható.
A szerencse beismerése alázatot kíván. Az alázat pedig őszinteséget. Az őszinteség pedig önismeretet. Ezért a legtöbb ember inkább haragszik a szerencsére, mint elfogadja.
A többség „ármánya”:
„A többség minden ármányra képes, hogy boldoguljon.”
Ez nem azt jelenti, hogy az emberek gonoszak. Hanem azt, hogy félnek.
A félelem szüli az ármányt:
- félelem a lemaradástól,
- félelem a kicsiségtől,
- félelem a jelentéktelenségtől,
- félelem attól, hogy mások jobbak,
- félelem attól, hogy a világ igazságtalan.
Aki nem ismeri önmagát, az nem tudja kezelni a félelmeit. Aki nem tudja kezelni a félelmeit, az ármányhoz nyúl.
Összefoglalva:
Az őszinteség az önismeret alapja. Az önismeret az irigység ellenszere. Az irigység a szeretet ellentéte. A szeretet az emberi méltóság alapja. Ezért olyan ritka a valódi szeretet: mert ritka az őszinteség. És ritka az önismeret.
