Lógok a

Sok éve lógok a Facebookon, ami szórja az ismerősnek ajánlásokat, de az általános iskolai éveimből senkit sem ajánlott és senki sem keresett meg, de bárhogy kutakodtam én se találok senkit sem.

Régi ismerőssel való találkozás milliónyi érzést, gondolatot, de legfőképpen összehasonlítás kényszert vált ki belőlünk. Talán sokan éppen ezért kerülik a múltból véletlenül előkerült társakat, tanukat, akik a régi énünkre, az eltelt időre, be nem váltott ígéretekre, a megszegett fogadalmakra, a szüleink, tanáraink és társain elvárásaira, jóslataira emlékeztetnek.

Ezek a találkozások rákényszerítenek bennünket, hogy számot vessünk az életünkkel, és minden bizonnyal a beteljesületlen álmok mélyen belevágnak a szívünkbe, a lelkünkbe és megtépázzák az önértékelésünket, az önbecsülésünket.

Vannak, akik hazugságokkal szépítik az eltelt esztendőket, és vannak, akik megpróbálnak a vesztes érzésből valahogy felállni és a gyerekeikkel, unokáikkal dicsekednek.

Sokat gondolkodtam, miért nem találom az általános iskolai osztálytársaimat, pedig nagyon ígéretes osztályba jártam.
Gondolom, a felvezető alapján nem engem kerülnek, hanem önmagukkal nem akarnak konfliktusba kerülni.
A világegyetem is tágul, a csillagok is távolodnak egymástól, és ha ez a folyamat az iskolatársaimra is hatást gyakorol, akkor nincs mit tenni.
Gondolom, ha feltárnám a titkaimat tőlem senkit sem irigyelné a bejárt életutamat.

Az általános elvégzése, de már a szalagavató, vagy a ballagás idejében is szentül meg voltam győződve, apám egy napon, amíg a házában élek agyonver. Akkoriban nem terveztem magamnak hosszútávú jövőt, szép feleséget, csintalan gyerekeket, egzisztenciát. Míg a nálam jobb életkilátással rendelkező osztálytársaim fényes karriert, tartalmas életet, családot és boldog, egészséges öregkort tartottak maguknak reálisnak. De az élet közbeszólt, a sors a maga fanyar humorával mindent átrendezett és amit csak lehetséges megváltoztatott.

Az életben vannak valószínűsíthető kudarcok és borítékolható sikerek, de eleve elrendelt, vagy a nagy könyvben megírt sorsok a tapasztalásom szerint nincsenek. Akkor mégis mi történik az emberrel, amikor kilép az életbe és lassan elveszíti a korábbi támaszait, mint az iskolai barátokat, a szülőket, a régi környezetet és körülötte minden megváltozik, újra ki kell ismernie a helyzetét.

A környezetről jutott az eszembe, többször jártam az elmúlt húsz évben abban a házban, ahol felnőttem és ahol több osztálytársam is lakott. Szomorúan tapasztaltam, hogy abban a házban, amit valamikor fiatalok lakták ma sokadik lakó mondja az otthonának, és mindegyik vénség. Az apró lakásokat többnyire az alacsony rezsi végett vásárolják vagy cserélik és az odaköltözőnek fogalma sincs hányadik a tulajdonosi sorban és kik laktak ott előttük.

Nyomozó lennék, szakszóval döglött, vagy kihűlt nyomnak tartanám a házat és a környékét. A keresést, amit buzgó kutatásnak nem neveznék a közösségi médiákon ötletszerűen folytatom.

Egy középiskolai diáktársam ötven év után felhívott telefonon és találkoztunk. Meglepett a beszélgetés. Az iskolai kalandjainkról úgy beszélt, mintha az eltelt fél évszázad alatt semmi más nem történt volna. Elgondolkodtam, mi tartotta életben az osztálytársamban ilyen hosszú időn át a történeteket. Az idő csakugyan mindenkiben másként ketyeg?
Az öregek otthonában az aggastyánok a gyerekkorukra pontosan, minden részletre kiterjedően emlékeznek, de a párperccel korábban történtekre hiányosan és homályosan vagy egyáltalán nem.

Azt már hallottam, hogy minden bolygón másként múlik az idő. Hatnak rá a fizikai erők, nehézségi vagy tömegerők befolyásolják. Azt is mondják a tudósok, hogy az idő nincs is, csak az ember találta ki, hogy kijelenthesse, a pontosság a királyok udvariassága. Én minden találkozóra korábban megyek, az én udvariasságom inkább a korábban érkezés, a várakozás, mint sem megvárassak másokat.

Visszatérve a fizikára, különböző környezetben a fény is elhajlik, a tér kitágul, (az illusztrációkon a térháló olyan lesz, mint a parasztgatya kitérdesedve). Az idő gyorsul vagy lelassul, az eseményhorizontján túl megszűnik és csak jelen van, és még jövő sincs jövő.

Humán biológiai tény, az osztálytársam a legékesebb bizonyítéka, baráti körben, érettségi találkozón az idő múlása csakugyan csak filozófiai humbuk. Tudjuk az emlékeket, akár a papírképeket vagy a supr8-as filmeket az idő megsárgítja, kifakítja, ám egy ötvenéves osztálytalálkozó alkalmával kissé emelkedett hangulatban, az alkohol hatására, akár az öreg filmet restauráló vegyszer a szellemet nem csak regenerálja, hanem a véndiákokat újra átélésre készteti.

Kattints ide, hogy értékeld ezt a bejegyzést!
[Összes: 0 Értékelés: 0]
error: A tartalom védett!