‒ Az ember örök életre vágyik. Ha nem kaphatja meg, legalább a nevét szeretné hátra hagyni – közölte a nap égette, idős kőműves, akit az éjszakai menedéken a csavargók mesternek szólítottak. – Az őskori sámánok hitték, hogy a barlangrajzok megőrzik a vadászat emlékét. Az egyiptomiak már tudták: az ember akkor válik halhatatlanná, ha kőbe vésik a nevét.
A mester szavait hallgatva azon tűnődtem, mi tegyen az aki nem túlvilági hírnevet akar, hanem csak itt és most tanítani – és ezért erején felül vállal. Hiszek a maradandóságban, de a halhatatlanságban nem. Befejeztem a regényemet, ám a kiadók egyik része túl öregnek tartott és elutasított, a másik része csak pénzért segített volna. Nem akartam a családom pénztárcáját könyvkiadással terhelni, így nem lett az álmomból semmi.
‒ A piramisokat nem rabszolgák építették – folytatta a mester. – Szabad emberek, akik tudták, hogy a faragott kő túléli őket. Irigylésre méltó idők voltak: aki részt vett benne, biztos lehetett a halhatatlanságában.
Sóhajtott.
‒ Valami hasonlót képzeltem. Nem piramist, csak egy olyan házat, amelyre büszke lehetek. Egy remekművet, ami után nem csak egy a sok közül kőművesként emlegetnek.
A brigádomat nem vehettem rá, hogy ingyen dolgozzon. A karavánutak is messze elkerülik hazánkat – legyintett a mester keserű mosollyal –, és az emberanyag is megváltozott. Egyszer aztán megkeresett egy építési szándékú telektulajdonos, akit sikerült meggyőznöm: ne sablonházat építtessen, hanem valami szépet, tágasat, időtállót.
‒ Nekem az építés a szabadság – tűnődött. – Ha a szépség, a tudás és a szenvedély hiányzik, az csak robot. Egy jól megtervezett ház nem oldja meg az élet gondjait, de ad egy kis fényt enged a komor valóságba.
A ház azonban többe került, mint terveztem. A megrendelő ragaszkodott az eredeti árhoz.
‒ Takarékoskodtam, ahol tudtam – csapott a térdére idegesen a mester –, de éreztem, kifutok az időből. Gyengült a szemem, romlott az egészségem. Féltem, nem lesz erőm még egy házra. Így hát beletettem a félretett pénzemet, majd kölcsönt vettem fel. Tudtam, kockázatos, de az ember néha többet vállal, mint amennyi ésszerű.
Amikor elkészült, a tulajdonos büszkén mutogatta mindenkinek. Aztán egyszer csak kijelentette: eltértem a tervtől, pazarló emlékművet építettem magamnak, és visszatartotta a munkadíjam túlnyomó részét.
‒ A tartozásaim miatt a bank elárverezte a házamat – suttogta keserűen. – De a legrosszabb csak ezután következett.
Egy pillanatra elhallgatott.
‒ A vita hevében leverték a nevemet a falról.
A mester a történetmesélés ezen részénél elmosolyodott, de a mosolya mögött ott rejtőzött a túlélő szenvedély.
‒ Nincs bennem harag. Hiszem, amíg a ház áll, név nélkül is hirdeti az építőjét.