Töprengés a múltról, a jelenről és a jövőről.
Egy érintő a regény címe, amely egy elveszett ifjúságról, egy apa-fia kapcsolatról és a veszni látszó jövőről szól.
− A rojtnak a szőnyegre merőlegesen kell állnia − magyarázta apa a hatvanas évek elején − a szabály, tilos a rojtra lépni!
Apa kérése ellenére a huszonöt négyzetméteres, másfél szobás lakásban óhatatlanul ráléptem a rojtra. Hiába fésültem a szálakat vissza az eredeti helyzetükbe, apa a legkisebb eltérést is észrevette, és nem maradt el a büntetés.
Mit jelent a fogalom, elmúlástudat? Születésünk, illetve a fogantatásunk előtt sem voltunk és az életünk után sem leszünk. A nem létezésről még sincsenek tapasztalataink, nincsenek emlékeink.
Az álom nélküli mély álomban sem tudunk magunkról és a külvilágról. Érzések és gondolatok nélkül fekszünk, mozdulatlanul. Ébredés után elkönyveljük, nagyon mélyen aludtunk, de nem vonunk párhuzamot a halállal, mert a halál gondolata idegen az élettől, ezért félünk is tőle.
Normális, a halálhoz vezető út betegségektől, azok okozta testi fájdalmairól és a kiszolgáltatottságtól, valamint és ez a legfontosabb az emberi méltóságunk elvesztésétől félünk. De rettegünk attól is, hogy nem végeztünk az életben mindennel, sok a nyitott lap, amit nem zártunk le.
A befejezetlenség olykor nyomasztó, a tisztességes befejezéshez való jogunk sérül, ha útban a célhoz vagy a megoldáshoz elragad bennünket
– Kihagynám az érzelmes búcsút – közölte a lány és a kapcsolat, valamint a szakítás terhe alól szabadulva, megkönnyebbülten fellépett a buszra.
– Sokkal idősebb nálam, mit szólnának az emberek – indokolta a döntését a barátnőjének.
– Régen láttalak – szólította meg évekkel később ugyan abban a buszmegállóban a buszra várakozó férfi az éppen érkező nőt.
A férfi miközben elvette a nő csomagjait megállapította, hogy a valaha karcsú amazonból az évek alatt megfáradt kissé molett nő vált.
– Ihatnánk egy kévét. Ha van időd, mesélhetnél magadról.
– Boldog házasságban élek. Van három csodálatos gyermekem és egy hűséges, odaadó férjem.- mondta a nő elégedett mosollyal, miközben a kávéja kevergetése közben azt gondolta: Ha feladnám a büszkeségemet, és őszinte lennék, talán elmondanám: szívesen visszaforgatnám az időt. Elmennék egy klinikára, ahol megfiatalítanak. Nem szégyellném, ha a korlapomra azt írnák: halmozott munkahelyi hátránnyal, gyerekeit egyedül nevelő, gátlásos, melankóliával és depresszióval küzdő értelmiségi negyvenes.
Zsuzsit az általános iskolában ismertem meg. Emlékszem, Erzsi néni javaslatára az osztály elhatározta, a tanulópárok egymás mellett fognak ülni.
A lányok választottak párt, de több lány járt az osztályba, elfogytak a jobb képű fiúk, és ezzel megszűnt a korábbi egyetértés.
Majd a fiúk szerettek volna párt választani, de akkor a lányok tiltakoztak.
Hajnali napsugár felkúszott a kőbányai koszos szürke bérházak tűzfalára. Átsuhant a kormos kémények és az alumínium tévéantennák felett. A lapos kátrányozott háztetőn átbukva megcsillant a játszótéri Kis Hableány szomorú bronzszemében.
Lomha locsolóautó vízsugara csatornába mosta az aszfaltról a gyerekek előzőnapi színes krétarajzait, és ázott kutyaszar és gőzölgő kanálisbűzt hagyott maga után.
A sövénnyel szegélyezett járdán guberáló csavargók borogatta szemeteskukákból patkányok, gazdátlan kutyák és koslatásból hazafelé macskák békésen falatoztak. A vizeletszagú lépcsőház fordulóban az éjszakai lámpafénynél munkából hazatérő szajha számolta a harisnyakötőből előhalászott gyűrött bevételt.