Töprengés a múltról, a jelenről és a jövőről.
Mégis az emberek többsége keveset vagy egyáltalán nem játszik. Sokan a velük és körülöttük történő eseményeket tragédiának, ellenük történő támadásnak élik meg.
Aki másként, optimistán fogja fel a világ történéseit, azt irigylik, burokban születettnek tartják, illetve nem értik, végül a szélsőségesek megbízhatatlannak, léhának vagy ostobának ítélik.
Vajon milyen társadalmi okok állhatnak a játékellenesség hátterében?
láthatóan rezzenéstelen arccal élik meg mások és önmaguk tragédiáit, amit sokan érzelem hiánynak, flegmaságnak értékelnek. Sokan gyengeségnek gondolják az érzelmeik kimutatását, és inkább belülről emésztik magukat, ahelyett, hogy kimutatnák az érzéseiket.
azt gondolják, hogy az érzelmek látható jelei alapján, illetve azok hiányában meg lehet ítélni, ki mennyire „érező vagy érzéketlen”, pedig a valóság ennél jóval összetettebb.
Tolsztoj elgondolkodott a lét kérdésén és azt mondta:
„Tudom, hogy az életnek van értelme, de valaki meg mondhatná, mi az.”
A legmélyebb kérdéseinkre gyakran túlságosan egyszerűek a válaszok és azokat az egyszerűeket nem tudjuk elfogadni.
A tudós ahogy a filozófus és az író is válaszokat keresi csak a miértekre a teremtés misztikuma helyett egyedül a racionális magyarázatokat fogadja el.
De gyakran a tudása hiányosságai végett belebotlik a megmagyarázhatatlanba, amit a vallásos érzelmű elintéz Isten teremtésével, arról a tudós tudja, sokkal, de sokkal többről van szó.
Karinthy Frigyes szerint a férfi és a nő azért nem értheti meg egymást, mert mind a kettő mást akar, a férfi a nőt és a nő a férfit.
Komolyra fordítva a nő és a férfi azért érti félre egymást, mert különböző csatornán kommunikálnak, másra figyelnek, más tempóban dolgozzák fel az érzelmeket, és másképp fejezik ki a szeretetet.
A férfi és női gondolkodás nem ellentétes, hanem komplementer. Az összehangolás lényege nem az, hogy az egyik fél „átálljon” a másikra, hanem hogy: mindkét fél felismerje a saját működését.
A gyermekkor traumái nem csak ártanak, de néha segítenek olyan életutat találni, ami sikeressé tehet?
A gyermekkori traumák lélekrombolók, mintsem építők, és nem tekinthetők felnőttkori életjavító, hasznos ajándéknak, amiért hálásnak kellene lenni. A trauma mindig veszteség, sérülés, valaminek a hiánya, mint például a szeretetnek.
Lehetséges, hogy az ember képes olyan belső erőket, érzékenységet vagy irányt találni, amelyek részben a traumára adott válaszként alakulnak ki. A bizonyítási kényszer később akár sikerhez is vezethetnek.