Útkeresés és a velejáró tévedések nélkül lehetetlen előre haladni. Minden megállapítás előrébb visz bennünket a megoldás felé, bár lehet, hogy a végső megoldás itt van előttünk, de nem akarjuk elfogadni. Aki kizárólag a bölcset, a megfellebbezhetetlent akarja kimondani, illetve kinyilatkozni, az már akkor téved, amikor összekötötte a bölcsességet a tévedhetetlenséggel. Szeretnénk a világot skatulyákba zárni, a működését megfejteni, a folyamatokat frappáns pár szóban összefoglalni, de a világ érthetősége kicsúszik a kezünkből, mert az érzékelésünk a pillanatot fogja fel, nem a folyamatot, a változót. A pillanatra tudunk definíciót, de a nagy változóra éppen ezért nem.
A gondolatmenet, mint búvó patak ott ér a felszínre, ahol kimondható: „a pillanatra tudunk definíciót adni, de a változásra nem„. A megállapítás a megismerés tragikomikuma.