Öröklét

Az ember a tudatára ébredésétől kezdve szeretné ismerni a múltat és a jövőt. A túlvilággal a papok és a sámánok, míg a jelennel a művészek tarják a kapcsolatot, viszont a jövő kutatása a társadalomtudósok feladata. Felelőségünk tagadhatatlan! Szemben a közhiedelemmel, a jövő nem tőlünk független, permanens következménye a múltnak és a jelennek, hanem a ma élő embertömegek akarva, akaratlanul igazítják, formálják azzá, amivé majd válik. A jövő egyenletében az ember a változó ismeretlen is. A távoli jövőbe üzenni a legjobb módszer időtálló maradandót alkotni. A barlangrajzok az ősi sírokban talált tárgyak mozaikjai a múltnak, amik elgondolkodtatók. A történelem hamisítása, eltitkolás és a félreértelmezés a napi politika és az ideológusok játékszere. Így van ez Egyiptom történelmével is. Nem elég, hogy keveset tudunk az ókorról, azt a keveset is szándékosan félremagyarázták. 
    A piramisokat a korábban tanultakkal szemben nem a rabszolgák, hanem a szabad emberek a szabad elhatározásukból építették. A papság vezérletével a tömegek és vezetőik egységesen úgy hitték, emberfeletti áldozatot igénylő, maradandót kell létrehozni a fáraó és önmaguk túlvilági életének a biztosítására. Fiatalok és öregek egyaránt önként jelentkeztek a piramisok építéséhez, tudva a szállásukról, ételükről és italukról is önmaguknak kell gondoskodniuk. Aki részt vett a gigászi építkezésben, az, ha névtelenül is részesült a halhatatlanságban. 
     Az anyagi áldozatokat igénylő magánkönyvkiadásról, az ábrándos idealizmusról a piramisok építői után egy idős kőműves esete jutott az eszembe, aki a sok hitvány kádárkocka után olyan ház építésére vágyott, amire büszke lehet, ami után remélhetően, mint szakma művészére és nem egy a sok közül építőmunkásra emlékeznek. Egy megrendelőt sikerült meggyőznie, a szokásos helyett készüljön egy különleges otthon.
Az álomház építése során megtapasztalták, ami várható volt, a szokásos bontotthoz képest a minőségi, igényes építőanyagok többszörösébe kerülnek. A fukar vagy inkább racionális megrendelő, nevezzük ahogy akarjuk, nem vállalta a plusz kiadást, ragaszkodott az eredeti, szerény minőségű költségvetéséhez. A magányosan, örökös nélkül élő idős kőműves viszont félt, kifut az időből, és nem lesz elég ereje másik ház építésére, ezért nem akarta félbehagyni a munkát, feladni az álmait. A betegségre, a rosszabb napokra, valamint a temetésre félretett pénzén építőanyagokat vásárolt, majd kölcsönt is felvett, hogy egyedül, költséges segítség nélkül, megrokkanva befejezze álmai épületét. 
Miközben a megrendelő rendkívül elégedett volt az elkészült házzal, amit az utca és a kerület lakói, de még a távolabb élők is felkerestek és megcsodáltak, de látta és ki is használta, az idős kőműves megszállottan, minden korábbi tervtől eltérően magának építi a házat, így a feleségével megbeszélte, az öreg valószínűleg bolond vagy legalábbis beszámíthatatlan, a kialkudott teljes munkadíj kifizetését garanciára és szavatosságra hivatkozva megtagadják. 
Az idős kőművest a visszatartott munkadíj képtelenné tette, hogy a törlesztőrészletet fizesse. A halmozódó adósághátralék és annak kamata miatt a hitelezői perrel kilakoltatták a saját házából. A szépház faláról időközben az építő nevét a fennálló anyagi vita hevében a tulajdonos leverette, így az öreg éppen olyan névtelenné vált, mint a Kádárkockák igénytelen építői. Hajléktalan koldus öreg néha csak hogy lássa elvánszorgott az álomház előtt, mígnem egy fagyos téli estén betegségtől és az éhségtől legyengülve a ház előtt a járdán összeesett, és átadta álmodozó lelkét az örökkévalóságnak.
Reggel a helyszínelő rendőrök a halott köré szalagkordon húztak, és a mindig késésbe levő, munkába sietők a felsózott viszonylag biztonságos járdáról szitkozódva a takarítatlan, hótól és jégtől síkos úttestre kényszerültek. Talán a kis kerülő volt az oka, talán más, hogy nem érdeklődtek, ki az a rongyokba bugyolált, megfagyott nyomorult, és érthetően arra sem kerestek választ, miért éppen a sokak által irigyelt és kedvelt szépház előtt halt meg.