Katonakoromban, a hetvenes években történ, amikor a Traban 601 limuzin a hétköznapi ember álmai netovábbját képviselte. A hiánygazdaság guruló jelképére tíz év várakozással is csak protekcióval lehetett hozzájutni. A köztudat a végtelen számú felújítási lehetőség a kortalan, elnyűhetetlen járművek kategóriájába sorolta, és az autóbontók telepéről, de még a fémfeldolgozók rozsdahegyeiről is elkapkodták.

– Húszéves, de kitűnő állapotú, – kijelentéssel kezdődött – az első gazdája vagyok, szerintem, alkalmi vétel – ajánlotta egy paraszt gazdának kinéző vendég a veszprémi pályaudvar sor- és hivatásos katonai körökben népszerű kocsma pultosának.
Az őrmester, nyeszlett, kappanhangú, apró kese bajuszú harminc körüli fiatal ember, aki kinézett negyvennek vagy többnek is, akiről számtalan anekdota született, mint a bemutatásához talán a két legjellemzőbb:
– Felteszek magának egy egyszerű, mentő kérdést – vigyorgott hamisan az őrmester egy civilben a Rába autógyár gépjármű szakmérnökére – Na, katona, megtudná mondani, hány fokon forr a víz?
– Száz, jelentem! – vágta rá a mérnök.
– Nem lesz az kevés? – vigyorgott gúnyosan az őrmester – Hát tanulja meg, a víz száznyolcvanon forr!
– Talán az túl sok! – szólt közbe a vizsgabiztos, egy fiatal hadnagy.
Az őrmester arca elkomorult, léthatóan eltöprengett.
– Igaza van! – derült fel az őrmester arca – kilencven, csak összetévesztettem a derékszöggel.
Egy másik vizsgázótól szintén mentőkérdés címszóval az őrmester megkérdezte – és mennyi a veszélyes áramerősség?
– Nulla egész hatvanöt század Amper – jött a válasz egy civilben elektromérnöktől.
– Tanulja meg, – vigyorgott gúnyosan az őrmester – hatvanöt Amper.
– Az sok lesz – nyögött fel egy gépkocsizólövész hadnagy.
– Tanulják meg, a hadseregben, de leginkább a híradósoknál minden túl van biztosítva – jelentette ki az őrmester az egyetemi professzorok határozottságával.
Az őrmester két fogdai büntetés között éppen szabadlábon álldogált a pult mellett és italba fojtva önsajnálatát, hallgatta a beszélgetést, és az alkalmi vétel reményében kalkulálni kezdett.
– Hé! Maga, engem érdekelne az a verda − fordult az őrmester az eladó felé.
− Családi okok miatt, csakis a feleségem kérésére kell minél előbb, akár áron alul eladnom – keseregte az eladó, majd a bánata hiteléül többször elismételte – az anyja keservét, azt a keserves mindenit, annyira a szívemhez nőt, olyan nekem, mint egy családtag. Mert tudja meg, nekem nem mindegy, ki veszi meg a kicsikémet – sóhajtozott a sokadik pohár nagyfröccs elfogyasztása után, és vonta be az őrmestert a dilemmába − Ki tudja, az új gazdájától kap e majd annyi szeretettet, mint amennyit tőlem? Az új gazdája lesz-e majd olyan gondos amilyen jómagam?
− A gondviselés küldte ezt a páratlan lehetőséget – gondolta az őrmester − Bátyám! Tudom, mit jelent amikor az ember szívéhez nőt tárgyat el kell adnia. Jobb, ha mindketten, minél előbb túlesünk a ceremónián – javasolta az őrmester – katonatiszt vagyok, a tettek embere, egy óra múlva találkozzunk magánál!Őrmester Kozák honvédet, a század nagydarab gépkocsi vezetőjét, aki civilben autószerelő hívta a szakértői szemrevételezéshez.
− Hess! – Hess! − terelte le az eladó a kotlósait a járműről, miközben − pi, pi, pi pi − hívogatta ki a felesége a tyúkokat az utastérből.
− Látja, őrmester úr – nyúlt a csomagtartóban az eladó – ez micsoda szép fehér héjú tojás – szerencsés ember maga, hadd ajándékozzam meg vele.
– Na, mit szól Kozák, milyen a verda? − őrmester elégedetten a kesztyűtartóba helyezte a tojást.
– Meg ne vegye! − nyögte Kozák – Nem látja, ez csak ócskavas vagy az se.
– Mennyit kér a szekérért − érdeklődött a nyegle piaci alkudozók stílusában az őrmester.
– Hát, nem is tudom. Az áron még nem gondolkodtam. Mennyit adna érte? − kérdezett vissza, hamis mosollyal az eladó.
– Húsz ezer forintot, egy huncut krajcárral sem többet − mondta ki töprengést színlelve az őrmester − ha elég akkor áll az alku, ha kevés, akkor keresek másikat.
– Uram, maga aztán tud alkudozni – vigyorgott elismerően az eladó, aki eredetileg ötezer forintot szeretet volna kapni a roncsért, de az igazsághoz tartozzon, hogy ingyen is oda adta volna bárkinek. A felesége régóta rágta a fülét, hogy tüntesse el valahova, és javítsa meg a tyúkólat. A tulaj kissé vonakodva, nem csekély színészi teljesítménnyel ráállt az üzletre. – Toldja meg még egy ezressel és viheti!
Kozák a bemutató alatt hallgatott, egyszer-egyszer hümmögött. Gondolta jobb, ha nem szól semmit. Minek rontsa el az őrmester örömét. Majd a lelki ismerete nem hagyta békében mégis csak megszólalt.
– Főnök, az alváz szét van rohadva.
– Idefigyeljen Kozák, maga, vagy irigyli a jó vételt, vagy nem ért az autókhoz.
– Ne vicceljen! Nézze, a forgalmi évek óta lejárt, és a kocsit régen kivonták a forgalomból. Még be sem indította, egy métert sem ment vele. Ki tudja, milyen hibái vannak még.
– Idefigyeljen katona! Maga tudja a legjobban, mindent autót meg lehet csinálni. Ezt miért ne lehetne?
– Nem vitatkozom – adta fel Kozák.
– Csapjon a markomba, és holnap reggel jöjjön vissza – zárta az eladó a megtekintést − olyan autót kap a pénzéért, hogy nem győzi az irigyeit távol tartani tőle.
– Na, jöjjön Kozák ugorjunk be a kocsmába egy pohárkára, hogy átbeszéljük a dolgot.
Az őrmester szokott helyén a pult mellett telepedtek le. Kozáknak egy pikoló sört rendelt, magának a szokásos korsót, kivételesen két féldeci pálinka kísérővel.
– Na, mi a véleménye, jó vétel mi, vagy mást gondol?
– Ha tényleg kíváncsi mit gondolok és szabad őszintének is lennem, – itt Kozák rövid gondolkodási szünetet tartott, miközben az őrmester tekintetét fürkészte.
– Mondja már ki, szerencsém van, ugye – türelmetlenkedett az őrmester.
– Ha megveszi, azt kell mondanom, hogy megbolondult.
Az őrmestert vérig bosszantotta Kozák őszintesége.
– Na, szedelőzködjön katona és menjen vissza a laktanyába, mert úgy látom megártott magának az ital. Nem engedhetem, hogy lerészegedjen mellettem, amikor, mint a parancsnoka felelek magáért.
– Egy gyűszűvel rendelt, – méltatlankodott Kozák – amennyivel a nyelvemet sem tudom benedvesíteni.
– Igya meg és ha, beért a laktanyába jelentkezzen az ügyeletesnél. Holnap elég dolgunk lesz.
– Maga tudja, hogy mit csinál – tisztelgett Kozák és katonásan távozott.

A titkolózás nem volt az őrmester erénye. A felesége látta a férje gondterhes arcát többször is megkérdezgette – valami baj történt odabent, megint valami, amiért megbüntethetnek?
Az őrmester igyekezett kitérő válaszokat adni, de tudta, hogy ha elakarja kérni kocsira a pénzt, meg kell osztania a feleségével a várható boldogságot.
Lefekvéshez készülődtek, amikorra nem bírta az őrmester tovább magában tartani a titkát.
– Holnap veszünk egy autót. Na, nem egy újat, de nem is öreget, egy megkímélt állapotú huszonnégy éves Trabant 601-t.
– Miket beszélsz? – lepődött meg a feleség az ura hirtelen támadt vásárlási szándékán és a jármű kora hallatán.
– Ide figyelj! Lehet, hogy kicsit öregecske, de vannak a századnál autószerelő katonák. Egy-két kimenőért, filléres alkatrész költséggel felújítják. A technikai átállások során mindig marad néhány hordónyi felesleges benzin. Legfeljebb nem öntetem az erdőbe. Meglátod, úgy fogunk az autónkkal a telekre repülni, hogy csuda. Ha akarod, anyádat is meglátogathatjuk vele. A szomszédok irigyelni fognak miatta. Ezt elhiheted.
– Mennyit kérnek érte.
– Huszonegyezer. Kitűnő vétel.
A feleség reggel elővette a szekrény titkos rejtekéből a megtakarított pénzüket. Vonakodott a férjének átadni, de az a kép, hogy kocsival mehetnek a telekre és az anyjához is eljuthatnak vele, na meg a szomszédok is irigyelni fogják, levette a lábáról. Korábban gyakorta átszámolta a pénzt, és közben mindig ábrándozgatott, egy új cipőt és egy csinos blúzt vehetne, de egy balatoni nyaralást is kijönne belőle, meg új bútorokat is kaphatna vagy legalább az első részleteire futná belőle.

Másnap a motor életre keltése némi bonyodalommal kezdődött. Az idők folyamán a karburátorba vándor darazsak költöztek. A méltatlankodó hívatlanokat és a károkozásukat, csak nagy sokára sikerült az eladónak kitisztítania. Amikkor az üzemanyag útjából elhárult az akadály, akkor a gyújtás mondta fel a szolgálatot. Hosszas ide-oda tologatást követően, az akkumulátor többszöri feltöltése árán győzedelmeskedett a kitartó emberi akarat. A megszakító pár és gyertya tisztítás után reménykeltő, pufogással, olajfüsttel, koromfelhővel társuló robbanásokkal lassan-lassan éledt a tetszhalott. Felzúgott a gép.
– A világítást egyelőre ne kapcsolja fel, – kiabálta túl a motorzajt az eladó – mert az akksi gyenge, mivel a télen befagyott és szivárog belőle a sav. A dinamó sem tölt, de bármelyik villanyszerelő egykettőre meg tudja csinálni. Az irányjelző kart a csomagtartóban megtalálja, a vizsgáig ráér felszerelni, addig úgyis csak a kertek alatt próbálgathatja. Az ülés alá egy deszkát tettem, hogy véletlenül se eshessen ki az alján. A fenék lemez elvékonyodott, de egy lakatos pikk-pakk kifoltozza, megerősíti, ahol kell. A kormány szoros, de amint látom maga nem egy gyenge nyim-nyám. A fékek is szorosak, de gondolom, egyenlőre úgysem kíván a forma egyen indulni. Mellékesen a kézifék sem működik, de amúgy sem gurul el.
A kaput az eladó felesége szélesre tárta és az újdonsült gépkocsi tulajdonos és jobb keze Kozák döcögve és csörömpölve elindult a motorizált álom és a tért ölelő szabadság felé.
Az első útjuk a laktanyába vezetett, hogy alulról is megszemlélhessék a járművet. Az őrmesternek az úton szerzett benyomásai nem voltak kedvezőek a jármű műszaki állapotát tekintve. Ennek hangot is szeretett volna adni, de feladta az erőlködést, belátta képtelen túl kiabálni a motor csörömpölés zaját.

Az őrmesternek túlzónak tűnt az eladó hiba felsorolása. Arra gondolt, talán meggondolta az eladását, meg akarja tartani. Ahogy a laktanyába döcögtek elbizonytalanodott, egyre kevésbé hitt a szerencséjében.
– Az ember elhallgatta, a kocsi belseje tyúkszar szagú – mormogta maga elé – és ezek után felmerült a kételyem az eladó szavahihetőségének a gyanúja, de nem hátrálok meg az első nehézségek után.
Az őrmester tudta a munka, csak most kezdődik a felújítás és a vizsgáztatás. Aztán jöhet az önfeledt száguldás.

Az eladó felesége, amint becsukta a visító motorral is nehézkesen haladó, füstfelhőbe burkolózott Trabant mögött a kertkaput, oda szólt a férjének – Mennyit kértél, ettől a szerencsétlentől? – Én semennyit ő kínált érte húszezret.
– Huszonegyezret, te meg vagy őrülve. Azonnal add ide azt a pénzt. Én visszaadom ennek az embernek. Észre kellet volna venned, hogy bolond. Baj lesz ebből, meglátod. Nem szabad elköltenünk, biztosan érzem, itt baj fog történni.
– Te tudod asszony, de annyit mondok, az én helyemben te is elfogadtad volna a pénzt. Gondoltál rá, ennyiből kijavíttathatjuk a tetőt, szeptemberben az unokád beiskolázását is segíthetnénk.

Az őrmester befordult a laktanya udvarára. A díszszemlére gyakorlók csődület fogadta.
– Hívják ki az ügyeletest – kiáltotta az egyik megdöbbent katona felé, miután üggyel-bajjal sikerült kifeszítenie a jármű ajtaját.
– Főnök, csak nem a magáé ez a hulladék? – vigyorgott az ügyeletes katona.
– Na, idefigyeljen maga csakugyan ostoba. Maga, csak ne szólja le a verdámat, hanem inkább segítsen, hogy alulról is átnézhessem, mert úgy érzem, mintha ott valami nem stimmelne. Ásasson az újoncokkal egy lövészárkot, úgyis ráérnek. A többit bízza rám.
– Maga tudja, – hagyta az őrmesterre az ügyeletes, és sorakoztatta az újoncokat. Rövid eligazítás után kivezényeltette őket a laktanya melletti domboldalba.
A katonák nekiláttak a szabályzatban leírt lövészárok megásásához. A murvás talaj keményen ellenállt a vékony gyalogsági ásóknak. Az újoncoknak több órás küzdelemmel sikerült néhány centiméternél mélyebbre kaparni a gödröt.
A lövészárokásás ideje alatt az őrmester a kantinba múlatta az idejét. Amikor valami nyomasztotta a billiárddal mindig sikerült a problémáról elterelnie a figyelmét. A kantinos katona, aki a játék született antitalentuma hírében állt, őt próbálta az őrmester legyőzni, ám hamar be kellett látnia, jelen helyzetben képtelen koncentrálni, gondolata folyton a Trabant állapota körül járt. Egy elhibázott lökés után kirohant a lövészárkot ellenőrizni.
– Ez maguknak lövészárok? – kiáltott fel csalódott dühében, amikor meglátta az eredményt. Agyában gyorsan cikáztak a gondolatok. – Ha mélyebbre ásatom, rám esteledik, ha pedig megelégszem ennyivel, nem lesz elég hely a kocsi alatt. Végül kénytelen volt az árok méreteibe beletörődni.
– Na, jól van, hagyják abba! Holnap majd folytatják! Lelépni! Kozák, figyeljen, mert nem mondom el még egyszer, befekszem a gödörbe, maga fölém gurul és ha kopogok, vagy valami jelt adok, legurul rólam. Meg vagyok értve?
– Oké – egyezett bele Kozák, aki csodálni kezdte a parancsnoka elszántságát.
Az őrmester a kezébe vett egy elemlámpát és egy csavarhúzót, háttal eligazította magát a gödörben és amikor úgy érezte, elhelyezkedett, parancsot adott.
– Na, akkor kezdjük!
Kozák nekifeszült és rátolta a gödörre a járművet. Mivel hosszú ideig semmi sem történt odalent, elővette a zsebrádióját és bedugva a fülhallgatót, majd a lehető legnagyobbra tekerte a hangerőt. Kozák kedvenc műsora a tánczenei koktél szólt, a fülébe dugta a fülhallgatót, a leghangosabbra állította a zenét, és megfeledkezve a külvilágról a lábával verte a ritmust.
Az őrmester a szűk helyen egy ideig türelmesen várakozott, gondolta előbb, vagy utóbb hozzászokik a szeme a sötéthez és akkor nekiláthat a vizsgálódásnak. Ám, ahogy telt az idő, csalódással vette tudomásul, hogy semmivel sem lát többet, és a fenti világ zajai, amit Kozák lábának ütemes dobogása keltett, és a szüntelenül hulló rozsda és tyúkszer kezdi elborítani. Érezte, hogy a szeme és a szája megtelik madárürülékes szalmatörekkel. A jobb kezét megpróbálta mozdítani, amelyikbe az elemlámpát fogta, de a kocsi kereke alá szorult az inge ujja. A bal kezében tartott csavarhúzó használata is reménytelennek bizonyult a szűk helyen. A bezártság érzése elhatalmasodott rajta. Kiabálni akart, de amint kinyitotta a száját még több szar hullott bele. Fuldoklott, a szíve hevesen kalapált, szakadt róla a veríték, és hányingerrel is küzdött. Mihez kezd most, ha a szorult helyzetében még a szíve is cserbenhagyja – villant agyába a gondolat – egyszer, párszor úgy éreztem megállt a szívem, de tíz fekvőtámasz után mindig újra indult, de most erre sincs lehetősége – gondolta és elvesztette az eszméletét.

– Te Kozák! Mi lett a főnököddel, régóta nem adott életjelet magáról? – szólt egy éppen arra járó őr.
– Gyönyörködik a járgánya aljában és nem örülne, ha megzavarnám, felelte Kozák kajánul.
Hosszú idő telt el. Kezdett bealkonyodni és Kozák gyomra üresen megkordult, úgy gondolta nem vár tovább engedélyt kér, és elmegy vacsorázni.
– Mi van főnök? Fejezze már be a csodálkozást, mert hamarosan olyan késő lesz, hogy nem kapok a konyhán vacsorát.
Semmi válasz.
Kozákban feltámadt a gyanú, talán valami baj lehet. Egy erős lökéssel letolta a gödör fölül a Trabantot. Az őrmester a temetetlen holtak megbocsátó békességével, mozdulatlanul, fehér arccal feküdt, akár a felravatalozott. Kozák felismerte a helyzetet, és néhány ketrecharcosokat megszégyenítő erejű pofonnal élesztette az őrmestert.
– Főnök, nem gondoltam, hogy ekkora élvezet a verda alulról. Egészen kiakadt.
– Na, maga Kozák egy csúcs barom, hát nem vette észre, ahogy rám tolta, ezt a csirkeszaros talicskát úgy odaszorított, hogy mozdulni sem tudtam, – fakadt ki az éledező őrmester – kiabálni akartam, de a maga dübögése miatt tele lett a pofám.
– Idefigyeljen, ezt így nem tudja megvizsgálni, de megpróbálok magának segíteni. Dolgozik egy autószerelő haver a közelben. A műhelyében áll egy csápos emelő, azzal fel tudják emelni a verdát és kedvére nézegetheti alulról.
– Ezt, csak most mondj, induljunk azonnal, csak egy kicsit összeszedem magam.
– Nem lesz könnyű, mert ne vegye sértésnek, de csupa tyúkszar a zubbonya.
– Ne a kifogásokat keresse katona. Induljunk azonnal! A vacsoráról gondoskodom! Vezetek, maga csak az utat mutassa.
Kozák betolta a Trabantot, majd beugrott a deszkára. A város szélén egy autószervizhez értek. Kozák heves gesztikulálások közepette hosszan kérlelte az autószerelő ismerősét. Az látva a járművet, csak nagy nehezen engedett a kérésnek.
– Egyetlen nehézség maradt, – szólt Kozák az őrmesternek – meg kell várniuk a műszak végét.
A várakozás közben az őrmester módszeresen nyitogatta, csukogatta a lötyögő, vagy szoros ajtókat. Rugdosta a defektes kerekeket, vakargatta a pattogzó festéket.
A beállás előtt a motor végleg felmondta a szolgálatot. Betolták az önálló mozgásra immár képtelen autót az emelőre.
– Most lehull a lepel! – kiáltott Kozák és biztatón az őrmesterre vigyorgott.
– Milyen lepel, erről a talicskáról idáig csak a tyúkszar hullott, semmiféle vásznat nem láttam – dörmögte a gyilkos gondokkal küzdő őrmester.
Egy szerelő a Trabant alá helyezte az emelő csápjait és az emelkedni kezdett.
Az őrmester alig bírta kivárni, hogy kellő magasságba kerüljön a Trabant, az emelő körül szaladgált és innen-onnan alá-alákukkantott.
Mellmagasságba érhetett a az emelés, amikor a csirkeól nyugalmához szokott jármű nem bírta tovább a megpróbáltatásokat. Az is lehet, hogy a méltatlan helyzetében, hasonlóan, mint egy menyasszony szoknyája alá tekintés szégyene okoz, váratlanul megadta magát, és diszkréten reccsenéssel összeroppant. Az emelőről kártyavárként omlott le.
Az őrmester inkább saját magát kívánta volna holtan kiterítve látni, mint vágyai netovábbját kettétörve. Kiszáradt a torka, elborította a hideg veríték, a szíve hevesen kalapált, az ájulás környékezte. – Mit mondok a feleségének, hogy fogok a szemébe nézni, – cikáztak a kérdések a fejében – amikor számon kéri hova tettem a keservesen összekuporgatott pénzünket? Hogy magyarázom meg, ilyen rútul becsapott egy ostoba civil.
A csörömpölés hallatára a szerviz vezetője üvöltve rohant ki az irodájából és cifra káromkodások közepette utasította ki az elcsigázott őrmestert és Kozákot.
– Tönkre teszik az emelőnket! Ezzel keressük a kenyerünket!
Az őrmester kitántorgott a helységből. Az ajtóban megcsapta hűvös kora esti szellő. Futásnak eredt. Az agyában harctéri jelenetek soroltak. – Visszakapni a pénzt! – Visszakapni a pénzt! – Mi van, ha nem adják szép szóval? – Mi van, ha nem adják vissza? – Becsaptak! – Becsaptak!

Az őrmester útja a kocsmába vezetett. Egy üveg rumot rendelt. Ki sem töltötte az italt a pohárba, úgy üvegből szívta magába a bátorságot. Érezte, most gyorsan kell cselekednie. A szesz hamar a fejébe száll és akkor elveszít mindent. Otthon magához vette a szolgálati pisztolyát.
Az alkohol megtette a hatását. Egyre bizonytalanabb lábakon, vérbeforgó szemmel, elszántan folytatta útját. A felesége hazafelé jövet, éppen akkor fordult be az utcába, amikor a férje és a nyomában loholó Kozák kilépett a kapun. Azonnal átlátta az asszony a helyzetet.

Az őrmester és Kozák a Trabant régi tulajdonosa háza elé ért.
– Adják vissza a pénzemet! – kiabálta az őrmester az eladó kerítésén keresztül – Adják vissza a pénzemet!
Az őrmester a követelési szándéka komolyságát jelezve néhányszor a levegőbe lőtt. Az eladó rémülten keresett fedezéket az ágy alatt. A felesége bölcs előrelátása és a lélekjelenléte mentette meg a helyzetet.
– Itt a pénze, vegye el és menjenek innen, mi rendes emberek vagyunk, hagyjanak minket békén.
Az őrmester felesége is oda ért a kapuhoz és azonnal támadásba lendült. A bevásárló szatyrát vadul forgatva a feje felett, hol a férjére, hol pedig Kozákra mért egy- egy irányzott csapást.
A Katonai rendészet fékezett a verekedők mellett. Fegyveres katonák ugráltak ki a terepjáróból és egykettőre megfékezték a hadonászó asszonyt és a részeg őrmestert.
A pénzt maradéktalanul visszakapták. Az eladó és a vásárló nem tett feljelentést. Talán, mert a jobb körökben ez nem szokás.
Harminc nap helyőrségi elzárás után szabadulva, az őrmester élete visszazökkent a régi kerékvágásba, a laktanyában az ideje nagyobbik részét a kártya és a biliárdasztal körül múlatta, a szolgálaton kívüli idejét a kocsmában lelki sebeinek ápolásával, méla italozással töltötte.