black digital video camera

Koszorúkkal körbevett koporsó selyembélésén egy elegáns, gyapjúöltönyös férfi, az idős színész nyugodott. − Rezzenéstelennek kell lennie − tájékoztatta a szerepről a csavargó kinézetű, öreg, munkanélküli színészt a rendező −, a teljes temetési jelenetet snittek nélkül, egyben vesszük fel, meg tudja csinálni? – Játszottam Rómeót, Julius Caesart, Lear királyt, de voltam már szomorú bohóc és utcai koldus is – emlékezett a koporsóban a szerepet elvállaló színész, és óvatosan megtapintotta a zakója anyagát −, de ilyen finom és drága öltönyt még a sikereim csúcsán sem viseltem. Arra sem emlékszem, életemben kaptam-e valaha ennyi szép szót, ennyi elismerést, mint amennyit a pap felsorolt. Ez járt a színész fejében, amikor a ministránsfiú rákoppintott a lélekharangra. A ravatal mögött megszólalt egy hegedű. Halkan, szívbe markolóan kísérte a gregoriánokat éneklő kórust. – És most vegyetek végső búcsút szeretett testvérünktől! – intett a pap. A gyászolók sorban a koporsóhoz léptek, keresztet vetettek, és miatyánkot mondva továbbmentek. − Milyen gazdag, megható temetés – gondolta a színész elégedetten –, úgy érzem, ezzel az alakításommal megkoronázhatom az életművemet. Mikor az utolsó gyászoló búcsút vett az elhunyttól a kórus és a hegedű is elhallgatott. A tömjénillatú ravatalozó csendjében elfojtott szipogás, suttogás hallatszott. A kamera a megboldogult, rezzenéstelen arcára közelített. A sírásók felhelyezték a koporsó fedelét, és gyakorlott mozdulatokkal, sietve leszögelték, majd a koszorúkkal a ravatalozó előtt várakozó fekete négylovas hintóra tették. Szemerkélő esőben a gyászolók esernyőik alatt lehajtott fejjel, szomorúan állták körbe a sírgödröt. A sírásók végezve a lapátolással, a koszorúkkal borított sáros hantba szúrták a fejfát. – „Mert a szegény nem lesz végképen elfelejtve, a nyomorultak reménye sem vész el örökre” * – fejezte be a pap a kántálást, és becsukta az imakönyvét. Kialudtak a reflektorok, megállt az esőztető berendezés is, és a statiszták tréfálkozva a pénztár felé indultak. − A halott nem vette át a pénzét – mondta unottan az asszisztens a temető melletti Búfelejtőben. − Talán eltemettük? – tréfálkozott a gyártásvezető. − Le kellett volna adnia az öltönyét − mérgelődött a kellékes. − Csalódtam abban az emberben! – vágta a pultra a poharát a rendező −, extra gázsit kapott, első osztályú gyászszertartást siratóasszonyokkal, meg minden, és volt pofája, azt a drága gyapjúöltöny is magával temettetni? − Sebaj, majd kihagyom a feltámadásjelenetből – oldotta az elromlott hangulatot az asszisztens, és még egy kör pálinkát rendelt a filmgyár számlájára.

*) Zsolt. 9. 19.

Bátori Szabolcs