
Gyula bácsi halottak napján a feleségéhez a temetőbe megy. Indulás előtt körbejárja a Trabantját, belerúg a kerekekbe, letisztítja a visszapillantó tükröt és a rendszámtáblát, majd ellenőrzi a fék folyadékszintet és a világítást.
− A karos és a tárcsás irányjelző módszert jobban preferálnám, ennél a villogólámpásnál, − fordul a problémával bizakodón a közömbös járó kellők felé, remélte valakivel a témában szóba elegyedhet − tizenkilencben szereztem jogosítványt, akkoriban elég volt egy figyelmeztető dudaszóval jelezni, hogy a járművel kanyarodni készülök, majd a megfelelő irányba kitoltam a jelző tárcsát. A viszonzott dudaszó után biztonságosan megkezdhettem a manővert. Amikor az üres kereszteződésből nem dudált vissza senki, a kísérő segítette a fordulást − emlékezett az öreg − de manapság csak villogunk, és nem tudhatjuk, látják e a közlekedési partnerek.
Gyula bácsi a piaristáknál tanult, és a két háború közt szerzetes tanító volt egy békési faluban. A rend feloszlatása után üldöztetés, és börtönévek következtek. Szabadulása után a köztisztasági hivatalnál alkalmazták, utcát sepert. Szerette a munkáját, mindig szakított időt a csavargó utcagyerekek tanítására. Tevékenységére felfigyelt a hatalom, és áthelyezték az akkor alakuló mentőszolgálathoz betegápolónak. Ott ismerte meg a feleségét, aki korábban irgalmas nővéreknél szolgált az Orsolyáknál.
Gyula bácsi menetlevélen jegyezi a megtett kilométereket. Pontosan beírja az indulási időt. Remegő kézzel, lassan formálja a betűket. Temető, feleség, virág, fogalmazza az út célt, és mert siet figyelmen kívül hagyja a további mezőket, mint az út jellege, beteg taj száma, illetve a hasznos és haszontalan kilométer. Mire a lap aljára ér eltelik negyedóra.
− Ejnye! − fakadt ki Gyula bácsiból, aki mint precíz, akkurátus ember nem tűrheti a pontatlanságot. Határozott mozdulattal áthúzza a lapot, és egy másik oldalon újra kezdi a kitöltést, ám, amikor ismét az aláíráshoz ér, megint eltelik negyedóra. A sokadik próbálkozás után Gyula bácsi úgy döntött, majd a temetőben pótolja a hiányzó rovatokat. Hogy behozza a lemaradást, vagy mert két számmal nagyobb cipőt hord füstölő kerekekkel, a gyorsulási versenyzőket megszégyenítőn száguld végig a szűk belvárosi utcán, és csikorgó kerekekkel sodródva fordul ki a főútra.
− Minden szakmának megvan az autóvezetési stílusa, − gondolja Gyula bácsi − a festő és mázolók a tetőre gumizott létrájukkal a városi forgalom sprinterei, viszont a szemetesek a királyok, akik a szűk utcákban meg-meg állva, hosszú kocsisort tartanak maguk mögött, és bámészkodva araszolnak.
Gyula bácsi következetesen, két sávot elválasztó szaggatott vonalon halad. A zöld jelzésen lassít, és akkor ér át a kereszteződésen, ha már pirosra váltott a lámpa. Viszont a piros előtt nem áll meg, hanem kényelmes tempóban átdöcög a kereszteződésen. A keresztben érkezők olyankor fékeznek, trágárságokat kiabálnak, mutogatnak Gyula bácsi felé, aki csodálkozva, ártatlanul szemléli az indulatos embereket. − Hova a sietség, − legyint és összegezi − pokol az ideges ember élete.
A városhatárát jelző táblánál Gyula bácsi lassít, − Micsoda hülyeség, − sóhajt, miközben elengedi a kormányt úgy mutat a feliratra − pogány betűk − amikor a szeretet szavát sem értik.
Gyula bácsi, amíg a rovásírást nézi az út mentén egy rőzsét cipelő idős asszony biceg és rá köszön − Jó napot, adjonisten.
Gyula bácsi úgy meglepődik, hogy balra rántja a kormányt. A szemből érkezők dudálva húzódnak félre.
Az útmentén örömlányok kínálják szolgáltatásaikat − szerencsétlen lelkek − jegyzi meg Gyula bácsi − miféle családok, milyen szülők gyermekei lehetnek? − ingatja rosszallóan a fejét. − Megadtam a lányomnak mindent − emlékszik − bicikli, korcsolya, angol- és balettóra, mindent, ami kell. A lányom szófogadó, szorgalmas, − mosolyodik el − Angliában ösztöndíjjal tanul. Pár év és ledoktorál. Az interneten levelezünk. Névnapomra küldött egy mobiltelefont, − nevet − biztosan spórol, leértékelve vehette, még billentyűje sincs, − legyint, és a vezetésre koncentrál, de a gondolatai elkalandoznak − Az okosok mondják, a föld forog és gömbölyű, röhej, a magas vérnyomásommal biztosan leszédülnék róla. Más téma, mitől van az, − tűnődik − előttem kihalt az út, mögöttem meg beláthatatlan hosszú a kocsisor.
A kérdés megválaszolatlan marad, az öreg tekintete ettől kezdve elkerüli a problémás tükröket.
Gyula bácsi a felesége halála óta gyakran beszél Istenhez, − Istenem, ne vedd panasznak − emeli a pedálokról az ég felé a tekintetét, − hiányzik az asszony és a nyugdíja. Te tudod édes Istenem, egész életemen át dolgoztam. A mentőknél életeket mentettem. Elmúltam kilencven éves, és annyi spórolt pénzem sincs, hogy szeretetházba költözzek.
Gyula bácsi jobb lábán a vastag talpú gyógycipő beszorul a műszerfal és a gázpedál közé, az autó felgyorsul. Üggyel-bajjal kiszabadítja, és onnan pihenésképpen a fékpedálra helyezi. Gyula bácsi az úton, ha záróvonalhoz, előzni tilos táblához, erős szembe forgalomhoz vagy éles, beláthatatlan kanyarhoz ér szisztematikusan lassít.
Gyula bácsi mögött feltorlódott járművezetők dühösen, elkeseredetten dudálnak, próbálják az öregtől megszerezni a vezető pozíciót. Egy elszánt járművezető az öreg mellé ér, és az öklét rázza, ám ahelyett, hogy kihasználná a szerencséjét, gyorsan befejezné az előzést, néhány keresetlen szóban összefoglalja a véleményét. Az öreg, hogy jobban hallja, a kormányt a beszélő irányába húzza. A megrémült járművezető kénytelen az öreg mögé visszasorolni, hogy aztán várjon egy újabb előzési lehetőségre. Gyula bácsi a záróvonalat két kerék közé veszi, és udvarias távolságból a rőzsés asszonyt készül kikerülni, miközben mögötte a dudaszó állandósul.
Gyula bácsi az út menti lányok között egy ismerős arcot vél felfedezni, elengedi a kormányt, és izgatottan a szívgyógyszerét keresi a kesztyűtartóban. Egy mellé érkező teherautóvezető lehúzott ablakon át az öreg Istenét emlegeti. − Korábban kell elindulni fiam, − mondja az öreg meghökkenve, amikor egy kamion fékezve az öreg autójába rohan. Gyula bácsi feje hátra csapódik, elveszíti az eszméletét, és a mély vízelvezető árokba hajt.
− Apa, apa − eszmél egy ismerős hangra. Gyula bácsi kinyitja a szemét, rámered a homlokát csókoló lányra, és mielőtt végleg elveszíti az eszméletét, megbocsátón magához szorítja a lánya kezét.