Jani az ápolókollégám szótlanul ült mellettem. Nem volt mit mondanunk egymásnak. Egy ránk bízott idős ember halála, akkor is nyomasztó, ha tisztában vagyunk a korlátainkkal. Ám azon a délelőttön, néhány óra leforgása alatt a harmadik betegünket veszítettük el. Az irányító felajánlotta, guruljunk az állomásra, felment a mai szolgálat alól.
A pihenés lehetőségén gondolkodtunk, amikor piros lámpát kaptunk. A mellettünk korláttal elválasztott megállóban a villamosról le és felszálltak az emberek. Az érkezők a gyalogátkelőhely, a felszállók a járműajtaja felé tolongtak.
A villamos előbb kapott szabad utat, csöngetve, lomhán megindult, majd azonnal kiabálást hallottuk. A villamos, mint a porcelántányérokkal és evőeszközökkel teli konyhaszekrény dőlt volna el, hatalmas csattanás és csörömpölés kíséretében, vész fékezve megállt.
Az úttest felett éppen zöldre váltott a lámpa. Gépiesen gázt adtam, de utasok ugráltak elénk.
– A kerekek alá esett! – siránkozott egy hang.
– Elgázolta a villamos! – kiabálták többen.
Jani vörös arcából kifutott a vér.
– Ez nem lehet igaz! – szolt felém – Valaki alá esett a villamos alá, valakit elgázolt a villamos – dadogta a mentőrádióba.
– Hol történt? – kérdezte az irányító higgadtan.
– Itt, ott, mellettünk – kiabálta a mikrofonba Jani izgatottan.
– Hol itt? Ember, térjen már magához!
Amíg Jani tisztázta a helyzetünket és rohamkocsis segítséget kért, addig a vezető az irányító kulccsal a kezében letántorgott a járművéről és a villamos lépcsőjére roskadt. A tömeg azonnal rá támadt, őt tették felelőssé a baleset miatt. Többen látni vélték, nem figyelt a visszapillantó tükörre.
A vezető üléséből nem akaródzott kiszállni, mereven bámultam magam elé és fogadkoztam, ez a nap lesz az utolsó, abba hagyom a mentős munkát.
Jani befejezte a rádiózást és mint egy robotember a villamos felé indult. Kötelességből ment előre, úgy, mint aki a halállal és a helyszínen feltételezhető borzalmakkal inkább kihagyná a találkozást. Itt már nincs mit tennünk – gondoltam és lassan, kimérten kászálódtam a kocsiból és kissé lemaradva követtem Janit.
A villamosvezető a lépcsőn ült és sápadtan motyogott valamit maga elé. Az utasok a kerekek között egy fekete összecsavarodott alaktalan gombolyagra mutogattak.
– Ott van!
– Nem ad életjelet!
– Biztosan meghalt, szegény!
A halálszó elhangzása után a villamosvezető ájultan lefordult a lépcsőről. Jani a rangidős, a szabályzatnak megfelelően, azonnal kárhely parancsnokká léptette elő magát és határozottan kiadta az utasítást.
– A vezetővel foglalkozzál, amíg a tűzoltók és a rohammentő megérkezik, én megnézem, mi történt a sérülttel.
A vezetőt néhány utas segítségével újra eszméletre térítettük. Jani eközben négykézlábra ereszkedett, majd lassan bekúszott az acélkerekek mögötti sötét, szűk térbe. Hosszú kínosan percek következtek. Az utasok lehajolva hallgatóztak. Egy nesz annyi sem érkezett a tragédia helyszínéről.
Majd elfojtott nyöszörgés.
– Ez kész! – jelentette ki egy szem és fültanú.
– Jani, mi van? Mit csinálsz? Látsz valamit? –érdeklődtem.
Kisvártatva egy idős nő hangja reccsent – Engedd el a bokámat te csirkefogó, mert rendőrt hívok. Rohadt taperolós csibész! Ne simogasd a kezemet, mert úgy orrba váglak, hogy megemlegeted.
– Mondja csak mama, mondja csak! – hallatszott Jani hangja.
– Piszok csirkefogó, nem látod a koromat. Magaddal egyívásúakkal kezdjél ki, te benga állat. Ne egy védtelen öregasszonyt inzultálj, mert úgy a töködbe rúgok, hogy megzápulsz.
Megkönnyebbülten, szinte egyszerre sóhajtott fel a feszülten figyelő járó-kellők csoportja.
A villamosvezető bizakodóan tekingetett a járműve alá.
– Talán túléli, de lába már nem lesz! – szólt egy ember.
– Lehet, hogy keze se! – kontráztak többen.
A vezető ismét elájult. A kocsi alatt az események felgyorsultak. Egyszer csak a kerekek felől egy retikül került elő, majd az azt görcsösen szorító kéz. Aztán egy tollakkal díszített fekete posztókalap és egy hozzá tartozó őszfej. Végül egy csöppnyi idős hölgy, a maga élő és sértetlen valóságában a ruháját igazgatva állt a villamos mellett.
– Csoda történt! – Csoda történ! – suttogták a közeli templomból érkező hívők, miközben sűrű egymás után vetették a kereszteket és hol az idős nőre, hol az égre tekingettek.
– Melyik vezette a vilit? – kiáltott az idős nő vészjóslón – Te voltál, te piszok! – a kézitáskáját a feje felett megforgatta és sűrű egymásutánban lesújtott az imént magához tért villamosvezetőre aki, hogy nem okozott halálos balesetet örömében, védekezés nélkül tűrte a retikülcsapásokat.
Néhány utas közbe akart lépni, megfékezni az idős nőt, de a vezető mosolyogva kérte őket.
– Hagyják csak! Ilyen jól még soha sem esett a verés.
Orvos nélküli esetkocsin
Tetszésnyilvánítás00